Június közepén Chania-ba vezetett utunk, erre a számos kultúra által formált történelmi városba. A város Kréta észak nyugati részén terül el, a vele azonos nevű régiós egység központjaként, mely repülőterével megannyi ide látogató számára vált könnyen elérhetővé.

Magyarországról két fapados is indít jártokat, egyik Chania-ba, míg a másik Heraklion-ba. Számunkra Chania tűnt ideális célpontnak, leginkább az oda induló járatok ütemezése miatt. Persze mi is keresgéltünk, mit érdemes megnézni, milyen látnivalók érhetőek el onnan, de úgy voltunk vele, hogy mivel pihenni megyünk, így a tengerpart legyen közel, a többit majd megoldjuk, ahogyan máskor is.

Miért Krétára mentünk? Görögországban még nem voltunk, Ciprus viszont nagyon tetszett, így arra számítottunk, hogy hasonló élmények várnak majd ránk. Ebben nem is csalódtunk, sokban hasonlít a Földközi-tenger ezen két szigete, de míg Ciprus olyan mint egy nagy nyaraló övezet, addig Kréta városiasabb. Cipruson egymás mellett sorakoznak a nagyobbnál-nagyobb szállodák, míg Krétán a kisebb apartmanok uralják a tájat. Persze ez a mi utunk alapján, bennünk kialakult tapasztalat, ha máshol jártok-keltek a szigeten, akkor teljesen más kép is várhat titeket.

1. nap: Érkezés

Utunk Budapesten kezdődött, már jóval a gép indulása előtt kinn voltunk a repülőtéren. Átjutottunk az ellenőrzésen a fejenként két fedélzeti poggyászunkkal, és egy kávé fogyasztása mellett vártuk a kapunyitást. Úgy tűnt egy teljesen új szárnyat építettek, bevallom nem követtem a híreket, és immár nem egy külső karámba terelik össze a fapados gépek utasait, hanem benn, az épületen belül lehet várakozni. Az látszott, hogy mindenkinek új ez a helyzet, mert a várakozáshoz kijelölt, elkerített részbe úgy engedtek be minket, hogy semmilyen okmányt nem kértek. Felszálltunk hát a gépre, egy boarding pass sorszámmal, ami azért még a gyakorlottab utazókat is meglepi.

A gépünk Boeing 737-es volt, ami meglepett, mivel itt Európában a helyi konkurencia hasonló méretű gépe, az Airbus 320-as szokta magába zárni egy út idejére az külföldre vágyókat. A váltás viszont kellemes, új élményeket hozott, nagyobb lábtérrel, tágasabbnak ható fedélzettel. Ha választanom kellene, máskor is Boeing-gel utaznék, még ha a hazait is erőltetik Európában.

Az út mentes volt a zökkenőktől, így két és fél óra alatt már ott is voltunk, amely ugye három és fél órás útnak felelt meg helyi idő szerint. Érdekesség, hogy a Boeing-nek van saját lépcsője a le- és felszálláshoz! Nem kell tehát a reptéri mobil lépcsőre várni, a légiutas-kíéső egy gombnyomással kiengedi a lépcsőt, majd rögzíti, és máris mehet mindenki az útjára. Ez ebben az esetben egy busz belsejéig tartott, amiben az volt a vicces, hogy a busz nem több, mint ötven méter megtétele után megállt a főépület előtt, és kiszállította az utasait, akik, immár a rövidke út után, a lépcsőn felfelé haladva folytathatták a hömpölygést a poggyászkiadó felé.

Mivel két busszal is kellet volna utaznunk, és estefelé érkeztünk meg, így a szállással foglaltunk taxit. A sofőr nem ám kézzel írt névtáblával, de a modern kor elvárásai szerint, a telefonján digitálisan világító üzenettel várt ránk, ahogyan az összes többi is ezt tette. Az autó maga nagyon újnak hatott, és persze drágának, igazi luxusautó, mondanánk itthon. Út közben beszélgettünk kicsit első krétainkkal, aki készségesen válaszolt minden kérdésünkre, de rövidre fogtuk aztán, mert fáradtak voltunk az útazástól.

Hamar megérkeztünk a szálláshoz, ahol az előre megbeszélt kóddal jutottunk be az épületbe. Ott már várt ránk a szoba ajtaját nyitó kártya, és a meglepetés, ahogyan Krétán a kettes számot írják. Inkább hatott kilencesnek, s ezen Katerina is elnevette magát, mikor megemlítettük. Katerina a szállásadónk, illetve inkább őt bízták meg a vendégek fogadásával, és a mindennapi ügyekkel. Egy fiatal, helyi lány, aki -, mint később kiderült nem egyedül - a kettest ilyen fura módon, egy alsó kunkorral kezdni. Aznak azonban nem volt ott, csak a kulcs várt ránk.

A szoba épp kellemes nagyságú volt, nem túl kicsi, de nem is feleslegesen nagy. A szoba, nagy franciaággyal, szekrénnyel, kanapéval és minden mással, ami kell. A fürdő viszont egyedi módon nem külön helyiség volt, hanem a szoba része. A mosdókagyló csaknem az ággyal szemben, míg a zuhanykabin kicsit oldalt kapott helyet, úgy mint ahogyan máskor a fürdőszobában. Volt már hasonló szállásunk, ahol a zuhanyzót egy üvegfal választotta el csupán a szobától, de ott a kíváncsi tekintetet kevéssé átlátható üveg tartotta távol az odabenn történtektől. Itt nem vetett gátat semmi sem a fürkésző pillantásoknak, mivel az üveg valóban üvegként viselkedett, és utat engedett minden formának és alaknak, hogy szabadon táplálja a pillantások tulajdonosának, immár több mint fantáziáját. Természetesen ez számunkra nem volt probléma, de belegondolva, hogy két kevésbé intim kapcsolatban lévő utazó is megszállhat ugyanitt.. lehet a kevésbé szó Krétán hagyja őket faképnél.

A szállásunk a tenger közvetlen közelében volt, egy hangulatos étterem terasza választotta el csupán tőle. Így akartuk, hogy kényelmesen ki és be tudjunk menni a szobába, ha úgy hozza kedvünk, ne kelljen egy órás tervezett séta, oda-vissza a szállásra, ha kell valami. Amint mondtam, a szállást nem egy nagy, több emeletes szállodának kell elképzelni, hiszen csupán egyetlen emelet nyújtózott a tetején, és nem lehetett több, mint hat vagy nyolc szobája.

Mivel még volt egy kis időnk, így rövid felfrissülés után nekivágtunk, és felfedeztük gyalog a környék egy részét. Szeretjük közelebbről is megtapasztalni a helyi sajátosságokat, nem csupán egy autó vagy éppen busz ablakából tekinteni azokra. Nekivágtunk hát gyalog a tengerpart melletti útnak, és pár kilométeren át róttuk az utcákat. Hasonló méretú szállásokkal találkoztunk, benzinkút, boltok szegélyezte az utat, és minden ami kellhet nyralás közben, vagy éppen a helyieknek. Cicákkal viszont nem, vagy csak alig találkoztunk, ami meglepő volt ciprusi tapasztalatain után. Arra számítottunk, hogy hemzsegni fognak a cicák a szigeten, de ebben egyelőre csalatkoznunk kellett.

Mikor már úgy éreztük a visszaút még vállalható terhet róna lábainkra, betértünk az első szimpatikus étterembe. Ez volt a Zygos Grill & Pizza, amelyből a barátságos kiszolgálás emléke maradt meg igazán. Nagy tekintélyt parancsoló alkatával a helyi bácsi mosolya vetekedhetett csak, mellyel venégeit fogadta. Minden rendben volt, finomak voltak az ételek, és még ajándék süteményt is kaptunk a végén. Hovatovább, még egy helyi cica is tiszteletét tette, az első akihez szerencsénk volt. Ahogyan annak rendje meg van írva, meg is kapta a husim egy markáns darabját három részletben, mely után kényelmesen battyogott tovább, immár a megérdemelt pihenőjére gondolva. Vacsora után visszatértünk a szállásra, és fáradtan de ugyanakkor izgatottan is vártuk a másnap reggelt. De mindenekelőtt a már nagyon várt és felfrissítő alvásnak adtuk át magunkat.

2. nap: Chania

Úgy terveztük, hogy az első Krétán kezdett napunkon aktívak leszünk, és megnézzük a várost. Mivel a szállásunk távolabb esett Chania óvárosától, így mindenképpen kellett találnunk rá módot, hogyan juthatnánk el oda, elkerülve a több órás sétát. Katerina, aki aznap már ott volt reggel, javasolta is a buszt, mit mi is nézegettünk még itthon. Két járat jöhetett szóba, a 15-ös és a 21-es. Ez utóbbit azonban még ő sem találta a Ktel webes oldalán. Ezt az oldalt ajánlom nektek is, elérhető számos busz menetrendje itt, például a reptéri buszé, vagy éppen a más városokba közlekedőké. Buszt -, mint a tömegközlekedés eszközét - 1927 óta használnak Nyugat-Krétán, ami immár majd száz éves hagyományokra nyúlik vissza. Összehasonlításképpen Budapesten 1915-ben, alig 12 évvel korábban indult az első autóbuszjárat az Andrássy úton. Ha érdekel a történelem, és hogy bizony mások is utaztak ugyanúgy, mint ma te teszed, akkor ezen a linken találsz pár érdekes képet Krétáról, itt pedig Budapestről.

De visszatérve a 21-es buszra, még ma sem találolom a Ktel-nél, de a Chania Urban Bus oldalán fenn van, ami a Ktel városi járatokra specializálódott részének tűnik. Egészen pontosan itt találod a menetrendeket.

Ha érdekel, a mellékelt képen látható útvonalon közlekedett, a leginkább turistákra szabott járat. Ezzel a busszal könnyedén jutottunk el az óváros közvetlen közelébe. Azonban ez a busz nem megy be az autóbusz-pályaudvarra, ahonnan például a távolsági buszok indulnak.

A jegyek ára zónánként eltér, mely zónák az 1866 tértől a Glaros megállóig (ez az A zóna) és a Kalamaki megállótól a Panorama megállóig terjednek (ez pedig a B zóna). A jegy másfél euró, ha előre megveszed, kettő és fél, ha a buszon, legalábbis a B zónában, az A zóna kicsit olcsóbb. Megfizethető módja volt ez az utazásnak. A jegyeket mindenféle bódékban, boltokban, újságosnál lehet megvenni, melyből egy szerencsére volt a szállásunk mellett is. Érdekesség, hogy a tulajdonos kevésbé tűnt görögnek, vagy éppen helynek, legalábbis a neve alapján.
A megálló is csupán az út túloldalán volt, így kényelmesen tudtunk elbújni a nap tűző sugarai elől a megállóban, mely nem hasonlított sokban a nevében foglaltakra, táblát például nem láttunk, csupán az ezeréves, rozsdás fedél utalt arra, hogy ott valamikor megállhatott a busz.

A 15-ösre számítva kalkuláltuk az indulást, hiszen ahhoz volt menetrendünk, de a 21-es érkezett, így Katerinában bízva arra szálltunk fel. Mivel a központban már ki volt rakva a menetrend papíron -, ahol csak az érkezési idő volt megadva (lásd alább) -, abból legközelebb már úgy kalkuláltunk, hogy nagyjából harminc perc lehet az út, így mindig sikerült időben kiérnünk a 21-es buszhoz.

Chania óvárosába egy árusokkal teli utcán keresztül jutottunk, ahol minden megtalálható volt, amit egy nyaralni vágyó csak kereshet, szuvenír és minden más. Ez jellemző volt nagyjából a teljes óvárosra, és persze az éttermek, kávézók. Pár perc séta, és máris a kikötőben találtuk magunkat. Út közben elhaladtunk a Szűz Mária-katedrális mellett, ahová nem kukucskáltunk be, mint megannyi más kíváncsi utazó. Úgy tűnt éppen a helyiek gyűltek szertartásra, ezért talán tiszteletlenség lett volna. A görög ortodox katedrális maga a török megszállás kései szakaszában, 1850 és 1860 között épült. Érdekesség, hogy ugyanazon a helyen, még a 11-edik században egy kis templom állt, melyet raktár és szappan gyár követett, mielőtt újból templom épült fel.

De vissza a kikötőhöz, ahol először is a tiszta víz lepett meg minket. A kikötőkben általában nem olyan szép a tenger, gondolom a hajókról a vízbe kerülő szemét, és az amúgy is sok ember miatt. Itt azonban szerencsére ennek nyomát sem láttuk. A parton álló kis házak színes kavalkádot alkottak, igazán kellemes hátteret biztosítottak a kikkötőről készülő számos digitális emléknek. Máris hajós kirándulásokat kínáló fiatalokba botlottunk, akik próbálták meggyőzni az mellettük elhaladókat. Az ajánlat ennyi volt: kettőnknek 20 euró az út, amely amúgy fejenként kerülne 15 euróba. Akkor még nem győzött meg minket ez az ajánlat, de amúgy is terveztünk hajózni egyet, így később igent mondtunk, de erről majd később.

Utunk a világítótorony felé vettük, melyhez egy kellemes kikötői félkör formájában vezetett az út. Először a Küçük Hasan pasa mecset mellett tettünk egy jobb kanyart, mely érdekes formájával rögtön belopta magát a szívünkbe. Azt nem mondom meg, mihez hasonlítottuk, de nem is ez a lényeg, inkább az, hogy megmaradt bennünk. 1645-ös építése után egészen 1923-ig rendeltetése szerint működött, de arról nem találtam semmit, hogy ki lehet Küçük Hasan. Bár Kréta vezetői között volt két szultán és hét pasa is a hosszú évek alatt.

Maga a kikötő a velencei uralom máig fennmaradt emléke, mely közel négy évszázadig tartott Krétán. Ebből is látszik, hogy a sziget történelme nagyon színes, és megannyi kultúra hatása keveredett egyazon helyen. Na és persze azt se felejtsük, hogy a Velencei Birodalommal nekünk is meggyűlt a bajunk, még a 11-edik században, illetve akkor kezdődött, és az 1358-as zadari békeszerződés aláírásáig a viszály fenn is maradt.

De vissza a kikötőhöz, utunkat folytatva a velencei hajóépítő üzemek mellett folytatjuk, melyek ma már nem megközelíthetőek hajóval, azoban régen a vitorlások közvetlenül a hatalmas épületek gyomrában zárták hosszú útjaikat, ahol aztán elvégezhették rajtuk a szükséges karbantartási és javítási munkálatokat. Az épület adott némi árnyékot, melyben helyi táncosok és egy lusta cica húzta meg magát.

Egy éles bal kanyar után máris a világítótoronyhoz vezető hullámtörő gáton találtuk magunkat, amely kihívást jelentett egyes részeken a papucsban totyogóknak. Nem szabad kihagyni, a látvány a kikötőre varázslatos. Molosi Agios Nikolaos bástyájáról készülhetnek talán a legjobb képek. Az világítótorony le volt zárva, így oda bemenni nem tudtunk. Bár az eredeti torony a török uralom alatt megsemmisült, később minaret formájában újjáépítették, talán nincs is más ehhez hasonló a világon. Egyiptomi világítótoronynak is hívják, mert Egyiptom épp akkoriban, segítette ki a meggyengült török erőket, mikor az épült.

Utunk ebbe az irányba itt véget is ért, így elindultunk visszafelé, ugyanezen úton. Ezúttal azonban balra, a keskeny utcák kavalkádja felé vettük az irányt a hajóépítő üzemek mellett. Vetettünk egy gyors, külső pillantást az Agios Nikolaos templomra, de nem többet, hiszen bemenni nem tudtunk, éppen zárva volt. Érdekessége, hogy megfér benne egy keresztény torony haranggal és egy minaret is magasodik a templom felett. Mint oly sok más, itt is keveredik a történelem. A templommal szemben található egy a török időket idéző földalatti szökőkút, mely ugyancsak zárva volt akkor.

A görög nemzeti labdarúgó válogatott múzeumánál aztán letértünk, és jobbra folytattuk utunk. A múzeumba nem néztünk be, de az látszott, hogy a 2004-es nagy Európa-bajnoki menetelés emléke szövi át a mai futballt. Nem messze onnan, a Delish-nél ettünk egy-egy pitát. Én krumplis pitét kértem, gondoltam valami helyi különlegesség, de mint kiderült, ugazából az egy pita, amiben krumpli van. Finom volt, akárhogyan is, és olcsó, öt euróért jóllaktunk, ami máshol húsz euró alatt nem mindig sikerült.

Kellemesen eltelve, utunk megintcsak a kikötő felé vettük megannyi portékáját kínáló árus között. Ezúttal azonban nem egyenesen a tenger helyi kapuja felé tartottunk, hanem körbe, Lando bástyáját értintve tettünk egy kört. A bástya mérete impozáns, de nem nyújt különleges látványt, sem az épület, sem a város a tetejéről. Azért ha már ott jártunk, felmentünk, és folytattuk tovább a San Salvatore bástya felé. Előbbi a délnyugati, míg utóbbi az északnyugati sarkában állt az egykori velencei városnak. Ez utóbbit már hódítottuk meg korábban, ezért inkább megkerültük. A tengerparton sétálva a Xenia parkban figyeltünk fel két cicára, meg egy kutyájával éppen megpihenő nénire. A cicák próbálták felhívni magukra a termetes kutyus figyelmét, egyikük még hozzá is bújt, de mindhiába. Végül azért kaptak mind enni, és elégedetten nyúltak el a fűben.

Visszaérve a kikötőbe, megittunk egy kávét a Küçük Hasan pasa mecsettel szemközti egyik kávézóban. A kiszolgálás itt is nagyon kedves volt, mint ahogyan eddig mindenhol tapasztaltuk. A buszmegálló felé haladva megint elhaladtunk az utasokra áhítozó hajók mellett. Ahogy mondtam, ezúttal beadtuk a derekunk és még a naplemente előtt kihajóztunk. Társaságunk egy finn család, két fiatal, egy fiú meg egy lány, és még mások voltak. Rájuk azért emlékszem, mert előbbiek neve tűnt fel, míg utóbbiakat a búvár-halidomár-történész úti kísérőnk próbálta rávenni a halak vízi etetésére.

A hajó üvegfenekű volt, de nem ez volt az, ami miatt élmény maradt ez az út. A halakból nem sokat láttunk az üvegen keresztül. A kísérőnk viszont értett ahhoz, hogyan keltse fel a figyelmet, és tartsa is meg azt. A negyvenes, hosszúhajú, vékony férfi tanult ember benyomásást keltette, különösen a helyi történelem területén tűnt jártasnak. Tőle tudom, hogy a krétai nem görög! A görögök csak egy a számos megszálló közül, és számos területen, nyelvében, kultúrájában különbözik a krétai ember a kontinens népétől. Egyszer majd ez a megszállás is véget érhet, és valószínűleg jön majd egy másik. Ahogyan mondta, a helyieknek egy, de annál nagyobb problémája van: a kapzsiság.

Közben készült is a pizzatészta a halaknak, legalábbis állítása szerint. Kaptunk mi is, hogy dobáljuk a halaknak, mint a gyerekek. Meg is tettük, és gyűltek is a halak a finom falatokra. Igazán nagyot nem láttunk, de egyszer-egyszer egy hosszűkás forma is feltűnt, amely azonban sosem jött túl közel a hajóhoz. Mint később megtudtuk, egy barracuda lehetett. Aztán kaptak még a halak a víz alatt is vacsorát, majd visszaindultunk a kikötőbe. Mire visszaértünk már sötétedett, és azon törtük a fejünk mikor mnejünk a Samaria-szurdokba. Miért éppen oda? Mert a minket hal eledellel ellátó, önérzetes krétai kísérőnk szerint Krétán nem találunk annál szebb helyet.

3. nap: Strand

A városnézést a tengerparton való lustálkodással terveztük kipihenni. Így nem is siettünk a felkeléssel. Ezúttal is a szállásunk melletti étteremben reggeliztünk, ahol már a megelőző nap is nagyon finomat ettünk. Ittlétünk alatt kipróbáltunk majd mindent az étlapról, az omlettől, a grillezett sajton át egészen az étterem egyedi összeállítású reggelijéig. Ez utóbbi mindenből tartalmazott egy kicsit. Ahogyan már Cipruson is, itt is finom volt minden, bármit is próbáltunk ki. A reggelihez friss, helyben (Krétán) szüretelt narancslevet ittunk. Itthon is ihatunk persze narancslét, még olyat is talán, amely Görögországból importált narancsból készül, de érezni a különbséget. A milkshake-ek is nagyon finomak voltak ott, amit szintén próbáltunk itthon utánozni, de valahogy mindig más lett az íze. Lehet csak a tengerpart okozta ezt az érzéki csalódást? Nem hiszem, bár tényleg varázslatos volt a tengerparton, egy étteremben ülve elkölteni a reggelit, vagy éppen a vacsorát.

Reggeli után elfoglaltuk a napágyakat, melyhez természetesen járt egy napernyő is. Ez a napernyő nem műanyagból készült, hanem helyi nádból, amely sokkal jobban szűrte a nap sugarait. Nyolc euró volt egy napra, de a kényelem amit nyútott megérte. Ezen a napon főleg idősebb társaságunk akadt a strandon, el is gondolkodtunk mi lehetett ennek az oka. Talán a fiatalabbaknak még nem kezdődött el a szabadságolás, vagy az iskola még nem ért véget és ezért nem tudnak utazni. Nem tudjuk, és az is igaz, hogy később már megjelentek a fiatalabb fürdőzni vágyók is. Meglehet azonban, hogy ők helyiek voltak, a hétvégén ők is nagyobb számban megjelentek köztünk. A társaság végig tarka és változatos volt, a világ minden tájáról jöttek nyaralni, még a mi strandunkra is.

A napot, csak az ebéddel szakítottuk félbe, melyet szintén a szállás éttermében fogyasztottunk. Kipróbáltam a görög kávét, mely elsőre meglepően kellemetlen volt, de amint a tetején felhalmozódott kávézacc eloszlott, már egészen ihatónak bizonyult. A görög kávé, amint utólag megtudtam, eredetlieg török kávé volt, és ezen a néven is ismerték szerte a világban, Krétán is. De aztán a nemzeti hangok és egyéb események hatására görög kávénak nevezték át, és ez azóta sem változott.

A tengerparti fürdőzők biztonságát és nyugalmát egy, a kilencvenes évekbeli népszerű sorozatból, a Baywatch-ból évtizedeken át is megmaradt emlékeket idéző, élénkvörös fürdőruhában, hasonló színű bójáját mindig a közelében tartó vízimentő hölgy vigyázta. Aki nem ismeri a sorozatot, az bánhatja, persze most újranézve már nem ugyanolyan, mint akkor. Azért kíváncsi volnék hányan emlékeznek még mindig Erika Eleniak nevére.

Nem voltak sokan, talán a Júniusi időpont miatt, sőt szinte biztos. Tökéletes volt, nem lihegtek egymás nyakába az emberek. A víz hideg volt, de nem annyira, hogy ez visszatartson, s ha egyszer már benn voltál, nem is tőnt annyira hidegnek. A víz nagyon tiszta, ahogyan Cipruson is volt. Még halakat is lehetett látni a fürdőzők között. A tengerpart homokos volt, nem fehér ugyan, de ez nem zavart minket.

4. nap: Samaria-szurdok

Ahogyan azt Katerinától hallottuk, három napra százharmincöt euró körül tudnánk autót bérelni. Nagyjából mi is ilyen árakat találtunk. Ráadásul ez a legkisebb elérhető autó, hasonlóan a legkisebb teljesítménnyel. A teljesítmény pedig olyan -, mint később megtapasztaltuk -, amire nagy szükség van a sziget belseje felé vezető utakon.

Mivel a három napból legalább egyet a strandon szerettünk volna tölteni, így nem is gondolkodtunk tovább autó bérlésében. Felesleges lett volna egy napot kifizetni úgy, hogy nem is használjuk az autót. Illetve ez ugye csak az autó bérlésének az ára, ezen felül még meg is kell tankolni azt. A tankolás viszont már ekkor sem volt olcsó Krétán, talán a legdrágább itt volt éppen Európában.

Még előző nap online foglaltunk helyet a Samaria-szurdokba szervezett útra. Úgy olvastuk, hogy csak két nappal előtte lehet, de mégis sikerült. Fizetni nem kellett előre, nem is akartunk. Nagyon korai volt az indulás, hat óra lőtt már kinn vártuk a buszt. Leleveleztük, hogy pontosan hol fognak felvenni minket, és szerencsére a busz pont a szállásunk előtt tervezte egyik megállóját. Felszálltunk hát a meglepően újszerű buszra, és meg is döbbentünk, hogy milyen sokan választották ugyanezt az utat. Már csak a korai időpont miatt is.

A társaság nagyon vegyes volt, a világ minden tájáról voltak körülöttünk. Tettünk még pár kört, mire mindenkit összeszedtünk, és már indultunk is délre, Omalos felé. Omalos fél úton van dél felé, és -, amint az a térképen is látszik - nagyon szerpentines az út, mely oda vezet. A szerpentin azt is jelenti, hogy párszor bizony ott a szakadék a busz kerekétől másfél méterre, és nem csak a szakadék, de bizony a kecskék is! Rengeteg kecskét láttunk út közben, akik látszólag szabadon lófráltak az út mellett, és bármerre.

Idegenvezetőnk az úton Dimitri volt, aki a buszon szedte össze a hatvan eurós részvételi díjat, és a plusz húsz eurót a kompra a szurdok kijáratánál. Alkatát tekintve nem mondtam volna gyakorlott túrázónak, és az angolja sem volt tökéletes, de erre az egy útra megfelelt.

Első megállónk Omalosban, egészen pontosan a Cafe Gigilos) bejáratánál volt. Szerencsére -, ezt akkor még nem tudtuk -, mi voltunk az első busz Omalosban, így a mosdóba még viszonylag könnyű volt bejutni. Ez ugye a hölgyeknél problémás általában.. Mivel nem volt alkalmunk indulás előtt inni kávét, így eljött a pillanat, és a bácsi már öntötte is a pultban a forró vizet a csészékbe már jóelőre beleszórt kávéporra. Igen, itt készültek a sok, egy időben érkező vendégre. A társaságok biztosan szerződnek velük, és az Omalosban található másik, egy vagy kettő hasonló kávézóval. A kávé olyan volt, mint ahogyan készült.

A kávézó előtt várt minket egy hatalmas, fekete, torzonborz kutyus. Szőre nem volt ápolt, látszott, hogy kint tartják. Jól meeg lehetett dögönyözni, barátságos volt. Egszer csak azonban felpattant, és elindult az úton, látszólag a semmibe. Aztán kiderült miért is volt ilyen fürge, egy nyájnyi kecske szaladt át az úton, és próbált egérutat nyerni. Azonban a kutyustól egy pillantás is elég volt, hogy visszaterelje őket, még egy vakkantást sem kellett elkövetnie. Aztán megjelent a gazdája is, akihez játékos kiskutya módjára futott oda, és mi ezzel a képpel szálltunk fel a buszra, hogy haladjunk tovább a szurdok bejárata felé.

A szurdok bejárata omalosi megállónktól négy és fél kilométerre volt, ahol immár mi magunk vehettük meg a belépőt, mert az ugye nem volt benne a buszon összeszedett összegben. Nem is vártunk, már indultunk is a szurdokba vezető úton lefelé. Utunk délre, majd keletre folytattuk, ahogyan ereszkedtünk lejjebb és lejjebb. A nagyjából ötszáz méteres ereszkedés sokáig tartott, mert nehezen járható ez a szakasz. Köves, sziklás és csúszik itt-ott. Ennek ellenére számos néni és bácsi jött a szurdokba, és szinte ugráltak egyik szikláról a másikra. Sőt, volt egy lány is, aki papucsban teljesítette a teljes távot. Talán lehet nem először csinálta már.. Az ereszkedés nem ért véget, folyamatosan veszítettünk a tengerszint feletti ez attribútumból, azonban ezútán már kellemesen haladtunk tovább.

De nem is siettünk, szép lassan haladva mindent jól meg tudtunk nézni, és kiélvezni. Az út maga tizenhat kilométer, melyről itt találtok részletes térképet. Tizenhárom kilométer a szurdokban és még három utána. Ha ehhez hozzászámoljuk, hogy ezerkétszázhuszonhét méterről ereszkedünk nullára, így máris szép kis túra kerekedik belőle.

5. nap: Strand

Ezt a napot ismét lustálkodással töltöttük. Nagyjából ugyanolyan volt, mint azt már megtapasztaltuk, kellemes és szép. Megint sikerült napágyat találnunk, igaz ez nem is volt nehéz a nap korai szakaszában.

A reggeli és ebéd megintcsak tökéletes volt. És a tömeget ezúttal is elkerültük a parton.

6. nap: Rethymno

Rethymnoba a szokásos módon, busszal mentünk. A buszmegálló (talán azért pályaudvarnak nem mondanám) jó 10 perces sétára van az Fortezza erődtől, ami egy kellemes séta a tengerparton futó úton.

Az erőd volt az első úti célunk. Ahogy megannyi hasonló építmény, ezt is a velenceieknek köszönhetjük, illetve köszönhetik a krétaiak. A 16. században, egészen pontosan 1573 szeptemberében kezdték építeni ezt az új, megerősített étesítményt, mégpedig azon oknál fogva, hogy bizony az Oszmán Birodalom addigra már komoly fenyegetést jelentett.
A korábban felhúzott erődítményeket részben a Bizánci Birodalom fennhatósága alatt, majd már a Velencei Köztársaság felügyelete alatt építették. De ezek nem bizonyultak megfelelőnek, és az oszmán erők 1571-ben be is törtek a városba. A velenceiek ezek után, természetesen a védelem megerősítését szem előtt tartva, emberi és állati erőt nem kímélve: százhétezer krétai és negyvenezer állat dolgozott közet hét éven keresztül, éjt nappallá téve.
1646-ig tartotta is magát az erőd, és a város is, de több mint hatvan év után, végül az Oszmán Birodalom kezére került.

Na de ennyit a régmúltról. Az erődbe megéri felmenni. Bár sok nem maradt, legalábbis a belsejéből, a falak még állnak, és a kilátás gyönyörű. A minden irányban elénk táruló panoráma miatt észre sem vettük, hogy a milyen hosszú út is körbejárni a valakon. A tenger végtelensége lenyűgöző odafentről, s belegondolva elkalandozik az ember, hogy milyen is lehetett annak idején a kis tornyokban rostokolva kémlelni a végtelent idegen vagy éppen baráti hajók után kutatva. Ezek a kis tornyok érdekes, félgömb alakot öltenek magukra, melyek egy hengerban csatlakoznak a falakhoz. Bármi is volt az oka ennek a kialakításnak, esztétikailag ennél jobbat talán nem is alkothattak volna.

Kellemes meglepetés volt számunkra a sok cica, aki látszólag az erődben lakott. Volt ott mindenféle színű és mintájú, de főleg lusta cica. Bár nem sokat foglalkoztak velünk, inkább készültek az esti, kellemesebb klímára.

A erődtől egyenes út vezet a kikötőbe, mely minket is elvezetett a tengerhez. A kikötő nem igazán nagy, kisebb mint Chaniaban. Kis halászhajókat láttunk és egy alakjából megítélve igen gyors Seajets hajót. Utólag böngészve a seajets.com-on például egy Santorini út kettő óra húsz perc, s az ára ingencsak borsos. A távolság százötvenkét kilométer, így az átlag hatvanöt kilométer óránként, ami harmincöt tengeri mérföl óránként, ami pedig nem más, mint ugyanennyi csomó (mely nevét a hajók sebességének mérésére használt eljárás alapján kapta, angolul: knot). Harminc csomó már gyorsnak minősül, szóval egy ilyen hajó jó választás lehet egy hosszabb útra.

A kikötőt elhagyva, eljutottunk a a strandig, mely kivülről igen tágas, homokos területnek látszott. Oda már nem mentünk be, mert az óvárost szerettük volna végigjárni. Így visszafordultunk, és az óváros forgatagába vetettük magunkat. Beültünk egy kávéra a Rimondi szökőkút környékén. Finom volt, ahogy mindig, és ott üldögélve egy cicára lettünk figyelmesek az utca túloldalán, egy szék alatt hűsölve. Sokan voltak itt, az óváros szűk utcáin.

A szökőkutat Alvise Rimondi, a város kormányzója (Rector) alapította 1626-ban, melyhez a vizet közel két kilóméter távolságból, kőből készült csatornákon vezették el. Népszerű látványosság, olyanyirra hogy mikor ott jártunk épp egy helyinek tűnő híresség, feltehetően politikus (kiindulva a nagy hasából és jelentékeny arcszőrzetéből) is hódolt a turisták azon szokásának, mellyel digitális kép formájában örökítik meg mindazt, ami az útjukba kerül. Igaz őt éppen profi kütyükkel követték, szóval selfie-re nem került sor végül.

Utunk a Neradje mecset mellett vezetett tovább, melynek szó szerinti fordítása “keserű narancs” mecset. Érdekesség, hogy manapság zeneiskolaként működik. A mecset zeneiskolává az 1923-as görög-török “népesség csere” után avanzsált, mely megállapodást Lausanneban írtak alá a felek.
Innen már közel volt az Archeológiai Múzeum, mely kellemes meglepetés volt számunkra. A belépő nyolc euró volt, de megérte. Sok érdekességet láttunk, szeretjük a történelem ezen sokáig rejtett értékeit, melyek betekintést adnak sok-sok évvel ezelőtt élt emberek hétköznapi életébe.

Érdekes ez a kifejezés: hétköznapi. A hét fogalmát először I. Constantinus római császár vezette be hivatalosan is birodalmában, 321-ben, mely aztán elterjedt Európában. Vasárnap volt az egyetlen szünnap. Tudtátok, hogy a hét napjai sok nyelvben égitestektől származnak? Bizony, és ez a sorrend a következő: Nap - Hold - Mars - Merkúr - Jupiter - Vénusz - Szaturnusz.

Így például az angol nyelvben:

• A hétfő (mōnandæg) szó szerint a Hold napja nevet kapta óangolul.
• Kedd (tiwesdæg) volt Tiw napja, aki Tiwaz germán vagy Týr norvég isten megfelelője. Mars római istent azonosították a germánok vele.
• A szerda (wōdnesdæg) Woden germán istenhez köthető, akit “germán Merkúrnak” is hívtak akkoriban, és ugye így kapta Merkúr napja nevét a hozzá kapcsolt istenről. Az idők folyamán persze a szó átalakult, és Wednesday lett végül belőle.
• A csütörtök az angol nyelvben Thor napjaként került a naptárba (þunresdæg), aki nem volt más, mint Jupiter római isten germán megfelelője.
• Péntek angolul Frig napja volt (frīġedæġ), akit Frigg északi istennő ihletett, és hogy, hogy nem Vénusz római istennő megfelelője.
• Szombat (sæterndæg vagy sunnanæfen) azonban eltér a sémától, hiszen a germánok nem találtak Szaturnusz római istennek megfelelőt sajátjaik között még valamikor az eéső században, így az a vasárnap előtti napként került azonosításra.
• A vasárnap, ó az a vasárnap (sunnandæg), szó szerint a Nap napja. Hogy mi? Igen, a Nap napja.

Persze más nyelvekben ennél egyszerűbb a helyzet, így például a szláv és a magyar nyelvben: a napok a sorrend alapján kapták a nevüket (többnyire)

• Hétfő, na ez valami nagyon magyar, a hét feje. De hogy mikor és ki találta ki ezt a kreatív nevet a hét első napjának, az rejtély (vagy második? a Biblia szerint legalábbis)
• A kedd, igen, valamikor a másodikat kettedik-nek, sőt voltak akik azelőtt ketüdi-nek mondták. Na ebből egyszerűsödött, hogy az egyszerű ember is megértse.
• Szerda, szláv eredetű, mely középsőt jelent. Na akkor a hétnek melyik is a közepe? A negyedik, ugyebár, három előtte, három utána. De akkor a szerda a negyedik?
• A csütörtök szintén szláv eredetű, és negyediket jelent. Várjunk csak, de olyan már van, a szerda, vagy mégsem?
• Péntek lehet szláv vagy görög (?) eredetű, jelentése az ötödik napra utal.
• A szombat a héber Šabbāṯ (Sabbath) szóból származik, mely a pihenés napja, melyet a Biblia a hetedik napra tesz. Na de péntek az ötödik, hol van a hatodik akkor?
• Vasárnap a vásár napja, na nem a leárazás, hanem inkább a heti vásáré a faluban. A feltámadás napja a Bibliában, okot adva az ünneplésre.

Azért a fentiekből az látszik, hogy van itt kavarodás a “hányadik nap a héten?” körül, a nevek vallásos és nem vallásos eredetének köszönhetően.

7.nap: Strand

Ahogyan korábban már láthattátok, követtük a sormintát. Azaz megint strandoltunk a következő napon. Megintcsak a szállásunk közvetlen közelében lévő strandot választottuk, mert az volt a legkényelmesebb. És ha pihenni akar az ember, akkor a legkényelmesebb megoldás a legjobb. Talán több ember volt már, mint pár nappal előtte, de ez annak is köszönhető, hogy egyre inkább közeledtünk a szezon csúcsa felé.

8. nap: Botanikus Kert

Mivel a repülőnk csak este indult vissza, úgy döntöttünk, hogy utolsó nap még elmegyünk egyet kirándulni. A krétai botanikus kertet választottuk (Botanical Park & Gardens Of Crete), ahová ugyancsak busszal tudtunk eljutni a chaniai busz-pályaudvarról. Mivel azonban ezúttal a csomagjaink is velünk voltak, így azt betettük a pályaudvaron található csomagmegőrzőbe. Mivel több, mint egy-két óráról volt szó, így egész napra fizettünk, összesen három eurót. Kényelmes és gyors megoldás.

Az út maga nagyon szép a botanikus kertig, kanyargós, szerpentines, volt hogy egy méterre voltunk talán a szakadéktól. Ahol éppen kecskék legeltek. Nem zavartatták magukat a buszok és más elmenő forgalom miatt, csak álltak és néztek minket, esetleg rágcsáltak kicsit unalmukban. A nehezített terep ellenére biztonságosan és gyorsan érkeztünk meg úti célunkhoz.

Megérkezéskor a buszvezető igyekezett felhívni a figyelmünket, hogy a busz visszafelé nem a kiírt és menetrendben szereplő X óra negyvenöt perckor indul majd, hanem úgy harminc-negyven felé érkezik. Aki értette, vagy éppen figyelt, az elcsípte ezt az információt, a többiek.. Na de azért senki sem maradt le a buszról. Érdekesség azonban a menetrend ilyetén egyedi átalakítása a helyi (?) igényeknek megfelelően.

A parkban tett sétánk megkezdése előtt egy apró szőrgombolyagra lettünk figyelmesek. Egy édes, kicsi cica volt, aki látszólag egyedül maradt, és az emberek közelségét kereste. Utastársaink között volt, akinél volt étel, így tudtak adni a csöppségnek enni, de gondolom a helyiek is etették szegénykét. Nem is tehetne mást, aki állatokkal foglalkozik egy botanikus kertben..

A botanikus kert maga nagyon érdekes és szép, egy könnyű sétával körbejárható. Rengeteg egzotikus növény között veszhet el az ember, és az odaéerkezett kíváncsiskodók is elvesznek benne. Miközben haladtunk egyre lejjebb a park közepe felé, utunkat pávák keresztezték. Hol az út szélén csipegettek kicsinyeikkel, hol átszaladtak előttünk, remélve nem pillantottuk meg őket. Hangjuk az egész kertet belepte, mely hangulatos hátteret adott a megannyi látnivalóhoz.

Maga a botanikus kert hét év kemény munka után, 2010-ben nyitotta meg kapuit. Az park ötlete szomorú események nyomán jött létre Petros Marinakis fejében amikor 2003-ban erdőtűz preszelte fel négyszáz éves olajfák százezreit. Szerencsére ma már ennek nyomát sem látni, és a botanikus kert teljes szépségében tárul az idelátogatók szeme és füle elé.

A park ötletgazdája nem keverendő össze azonban Kréta azonos nevű, négyszeres görög válogatott labdarúgójával. A védekező középpályás annak idején még a Sevillaban is eltöltött fél évet, de válogatottságig mégiscsak a sziget helyi csapatából (OFI Crete F.C.) érdemelte ki. Jelenleg ő azonban észak-nyugaton segítője Juan Ramón Rocha edzőnek a Thesprotos csapatánál. Érdekesség, hogy Rocha szintén háromszoros válogatott volt, de nem a görög, hanem az argentin válogatott büszkesége. A görög vonal még a Panathinaikosnál eltöltött közel tíz évnyi légióskodás után maradt meg edzői karrierjében. Egyetlen igen rövid kitérőjét lenygelországban tette, ahol a Ruch Chorzów csapatánál hat győzelem, egy döntetlen és hét vereség után távozott a második ligás együttestől, és tért vissza a görög labdarúgás immár harmadik vonalába.

Tovább haladva egy tisztáshoz értünk, mely közepét tó foglalta el. Számos kacsa és más madár teszi magáévá a területet, melynek szélét egy alig húsz centiméter magas kökerítés díszíti. Na de milyen veszélyes teremtményt kell ily múdon távoltartani a látogatóktól? Vagy éppen azokat e titokzatos teremtménytől? A válasz egyszerű: teknősök legelésznek a kerítés túloldalán. És valóban legelnek, de nem ám akármit, hanem a lehulló virágok szirmai a kedvenc csemegéjük.

A sok-sok látnivaló után, kellemes utunk végén a botanikus kert éttermében görög narancsos pitével, a Portokalópitaval tettük tökéletessé az élményt. És valóban élmény, tömör szirup édes narancsos ízben, nagy adagban.

Visszautunk előtt fülünkben csengtek a buszvezető szavai, és már jó korán kimentünk a kapu elé. Meg is érkezett, és valóban a menetrendet megelőzve indultunk is vissza a városba. Az út ugyanolyan szép volt, mint mikor jöttünk, és még talán ugyanazokat a kecskéket is láttuk, mint korábban. A bőröndöket összeszedve szálltunk fel a reptérre induló buszra aztán, mely után már csak a kellemes repülés volt hátra, hogy keretbe foglalja ezt az emlékezetes krétai élményt számunkra.